A lagzi további részét egy hatalmas bálteremben tartották. Folyamatosan mászkáló pincérek, táncoló tömeg, részeg menyasszony és morcos anyósok, majdnem részeg koszorúslányok. Farkas a friss férj próbálta részeg feleségét kijózanítani. Egy pincér pont a menyasszony elé tartott egy lavórt, amit Dália fel is avatott. Azért olyan részeg nem akarok lenni. Odamentem melléjük és próbáltam letérdelni a ruhában. Hallottam hogy szakad valami, de nem törődtem vele.
-Jól vagy Dália?
-A citrom bántotta a gyomrom. Ja most már igen. Még mielőtt rajtam kívül bárkinek bántaná a citrom a gyomrát, hogy ne tudjon figyelni, széttörnél egy vázát?
Szerintem olyan meglepett arcot, még életemben nem vághattam, mint most.
-Biztos hogy a citrom nem csak a gyomrodat bántotta?
-Létezik egy olyan hagyomány, hogy ahányfelé törsz egy vázát, annyi ideig lesz együtt a friss házaspár.
-És ezt pont tőlem kéred?
-Te vagy a legközelebbi rokonom. Szeretlek és tudom, hogy meg tudod tenni. Csak a földhöz kell vágni. Vagy a falhoz. Esetleg egy nem tetsző személyhez... Jó jó látom milyen csúnyán nézel, azért ne hozzám vágd, ha lehet.
Feladóan feltartottam mind a két kezem és megöleltem Dáliát. Persze hogy számíthat rám. Eltörök egy vázát, aztán felveszem a nyúlcipőm, mivel két pincér is megpróbált már felcsípni. A részeg fotóst nem számítom közéjük, mert már magáról se tud nem hogy rólam.
Dália felállt és a járását figyelve, tényleg nem lehetett nagyon részeg. Tök egyenesen megtalálta a színpadot, ahol az élőzenekar igazi lagzis számokat játszottak, és beleszólt a mikrofonba. Megköszönte hogy eljöttünk, mondott pár kedves szót Farkasról, aztán elkezdett mesélni a hagyományról. Kezdtem izgulni. Lehet magas vagyok és vékony, így lesz szerencsém széttörni a vázát legalább félbe, de viszont egy deka izmom nincs. Akkor tértem magamhoz, amikor mindenki felém fordult és elkezdtek tapsolni. Csak egy váza, ugyan már, mi az nekem.
Dália a hátam mögé mutatott, én pedig olyan lelkesen fordultam hátra, hogy amikor megláttam a vázát, a mosoly még mindig ott volt az arcomon, pedig belül már visítottam. Legalább a derekamig ért. Dália mellém állt és lelkesen megragadta a karom.
-Törd nagyon sokfelé.
-Kisebb nem volt? Esetleg akkora, hogy fel tudjam emelni?
-A nagy váza több darabra törik.
Lehajtottam a fejem és közelebb léptem a vázához. Ha így emelem fel és vágom a földhöz, két darabra se törik. A váza mögé néztem és megláttam a megoldást. Felhúztam a ruhát addig, hogy magas sarkúba fel tudjak lépni az asztalra, úgy hogy a ruha ne szakadjon szét rajtam.
-Khm pincérfiú. Feladná a vázát?
A srác bólintott és vigyorogva adta a kezembe, a legalább öt kilós vázát. Magam mellé raktam és lenéztem a tömegre.
-Szerintem álljanak hátrébb.
Azonnal engedelmeskedtek. A kontyba fogott hajam szétjött, így pár tincsem a szemembe lógva gátolt a látásban. Aztán csatt. Ledobtam a vázát az asztalról, ami a kőpadlóról visszapattant és a fotós felé szálguldott. A pincérfiú mentette meg a fotóst, lerántotta a földre, majd kettejük felett a falba csapódott a váza és nagyon kicsi darabokra tört szét.
A néma csöndet a pincérfiú nevetése törte meg. Kezdem megkedvelni.
Lemásztam az asztalról és Dáliához léptem.
-Szerintem örökre együtt maradtok.
-Míg a halál el nem választ.
