Facsa mesék

Beszéljünk a női nem különös harctechnikáiról.

Elsőnek is ott "a táska". Hihetetlen mennyire félelmetes ahogy elnyel mindent pár másodperc alatt, de tíz perc is kevés hogy előszedd amit akarsz. A férfiak Fekete lyuknak is nevezik.

De vegyük a jó oldalát is ennek a szuper elnyelő táskának. Veszélyes!

-A női táska rejtelmes, mivel valljuk be őszintén, néha üresnek tűnik, vagy nagyobb nálunk ami elég vicces esetleg olyan kicsi hogy még egy tisztasági betét se fér el benne, de ez csak a látszat!  Hiába tűnik üresnek, nagyobbnak nálunk amit a férfiak szemébe lehetetlen hogy mi egy fél óránál tovább elbírjunk, vagy mert ultramini az a táska ha felbosszantod a barátnődet vagy megtámadnak egy lányt hidd el a mini retiküljével is jól tarkón tud nyomni.

Bár a pofozkodás is hatásos. Miért félelmetesebb mint a könnyűnek látszó retikül? Mert senki se hinné hogy finom, puha kicsi kacsónkkal, olyat lekeverünk hogy egy hétig látszani fog a tenyerünk körvonala az arcotokon esetleg a fejetek megpróbál 360°-ba kitekeredni. Az utána való zsibbadásról nem is beszélve.

Én csak úgy nevezem Szuper kivédhetetlen kicsináló csajmozdulat!

Ezek a legveszélyesebb harctechnikáink.
A halálos mozdulatot gondolom mindenki sejti. Úgy van! Lendít a láb és pont középen a gyenge pontján eltalálni a támadó férfit. Ez olyan technika, bármilyen cipő legyen is rajtad 5-10 perc közötti menekülési előnybe lesz részed, és még akkor is sikerülhet elfutnod,ha 10cm sarkakon kell eltotyognod.

Remélem szép pillanatokat szereztem nektek :)

Hölgyeim és Uraim!
Hatalmas versenynek lehetünk szemtanúi! Minden ló a helyén, türelmetlenül várják hogy hülyét csináljanak magukból!

A fejemet az asztalba verve még néhányszor megismételtem a folyamatot. Persze mondhatnám azt is hogy erről nem én tehetek nem is tudtam róla, viszont ez még is csak gáz!

Jaj hogy a kedves olvasó nem értik. Várjanak, elmagyarázom.

Hol volt hol nem volt élt egyszer egy naiv kislány aki azt hitte őt sose fogja egy férfi se palira venni. De azután jött egy férfi. Gerinctelenségét sajnos a lányka nem tudhatta mert kitámasztotta a hátát egy seprűnyéllel.
Kétszer találkoztak. Vidáman beszélgettek, sétálgattak és nevetgéltek. Miután a férfi hazakísérte a lányt megbeszélték még találkoznak. Úgy is lett. Másnap a lány beinvitálta a házába a férfit. Semmit se sejtett. Megnyílt előtte, megbízott benne, és boldog volt hogy találkozott egy ilyen pasival.
Ám jött a fekete leves, a pasi elmesélte ő a következő nap nem lesz itthon, majd keresi a lányt. A kis naiv bólintott rá és türelmesen várt. Azt hitte a fiú keresni fogja, de sajnos csalódnia kellett. Minden egyes nap gyűlt benne a viharfelhő, és tudta gáz van.
A férfi két nap után elődugta az orrát. A lány lecsapott rá és majdhogynem halálos dühével a végítéletét szabta meg, amikor a fiú elkezdett beszélni ( bárcsak csöndbe maradt volna) : - Jaj nagyon sajnálom hogy nem kerestelek. De nagyon nehéz helyzetbe vagyok. Sajnálj egy kicsit!

A lány kicsit lenyugodott, azt hitte a fiúnak valami családi hercehurcája van. De erősen tévedett ( és robbant az atombomba)

-Több lány is most mászott rám, és meg kell értened mennyire nehéz nekem! Azt se tudom hol áll a fejem, de ígérem mindenkinek jó lesz!

Leírhatatlan a düh amit akkor éreztem. És a megkönnyebbülés hogy kiderült mekkora kujon!
Én nem versenykancának születtem. Én nem fogok egy férfi kedvéért, több ismeretlen lánnyal versenyezni. Azt tudom, hogy pár pillanatig mintha egy szám lett volna a seggemre égetve. De azután észhez tértem és kiálltam a sorból.
Ő méltóság, pedig majd kap tőlem karácsonyra egy gerincet.

Fogalmam se volt mi vár rám. Énea és Halder haldokolnak. Az eszem és a szívem végre egyszer összhangba kerültek. Ugyan azt akarták. Megvédeni a két sebesültet és megölni azt, aki ezt tette velük.
Még közelebb araszoltam a fekete szempár tulajdonosához, aki vigyorogva figyelte óvatos lépteimet.

-Egy ember! Ráadásul nő! Micsoda önfeláldozás!

A férfi hangja rekedtes volt, olyan, amit ha meghallunk, nagyon messze elkerülünk.
Az árny, ami körbevette egyre szélesebb körbe terűt szét és lengte körbe. Aztán egy csáp elkapta a lábam és az irodaház falának vágott. A fájdalom hol éles volt hol tompa. Talpra álltam. Nem szabad hagynom, hogy Énea és a védtelen nő szabad célpontok legyenek. Jobb lábamra sántítva sétáltam vissza a helyemre. Örült vagyok! Rendezvényszervezőként nem volt részem ennyi veszélybe. Őszintén szólva a legveszélyesebb talán a nyűgös menyasszonyok voltak egy- egy esküvőn.

-Cicus állj arrébb, és akkor talán életbe hagylak.

Mindent, amit egy hét leforgása alatt megtanultam, most ebben a szent pillanatba kéne alkalmaznom. De nem megy. Gyenge vagyok és félek. Az egyetlen dolog, ami talpon tart, hogy legalább a testemmel megvédjem őket, még ha egy kis időre is.
A férfi legyintett és az árny gyomron vágva hátralökött. Énea mellett értem földet. A hátamról a bőrt még pólón keresztül is felhorzsolta a beton.
Könny szökött a szemembe. Kisgyermek korom óta nem vágódtam el betonon. Az oldalamra fordultam.
A férfi kacagása libabőrt okozott. Elindult felénk. Térdre kényszeríttetem magam, de többre nem jutottam. Remegtek a lábaim, mint a kocsonya. Éget a hátam. A nő, aki Énea sebére szorította a kezét elkezdett imádkozni. Halder a saját vérében feküdt a kocsi szélvédőjén.
A férfi elért engem aztán Éneához lépett. A vigyora elégedettségre utalt. Énea nagyon lassan vette a levegőt. Alig lélegzett.

-Eljött a játék vége, Kiscsillag!

Felüvöltöttem, véres könnyek hulltak a földre és egy nagyon fényes energiahullám csapódott ki a testemből egyenesen a férfi felé, akit átrepített a falon. Másodpercenként tört elő belőlem a felgyülemlett erő. Szétrobbantotta az irodaházak ablakait, minden kocsi szélvédője kitört. Az utcai lámpák sorban robbantak fel és a szilánkok körénk estek. Az utcának el kellett volna sötétülnie, de nem történt meg. Én beragyogtam az egészet.

Lenéztem egy nagyobb üvegdarabra és megláttam magam. Úgy csillogtam, mint a legszebb gyémánt, olyan fehér volt a hajam, mint a tej, és a tapintása, mint a selyem. A szemem teljes fehérségben ragyogott és véres könnycseppek száradtak az arcomra. És a testem... Világítottam! Ragyogóbban és fényesebben mint Halder.

 Magamra találtam. Végre megtaláltam azt, amit elveszettnek hittem.
Énea felé hajoltam és a sebre tettem a kezem. A seb összeforrt. Halder következett. Neki erősebben vert a szíve de ő is halálos sérülést szenvedett. Megérintettem véres mellkasát és erőt adtam neki. Éreztem, ahogy a kezemen keresztül átfolyt az erőm Halderbe. Megnyugodtam, amikor kinyitotta a szemét. Az volt a legjobb, amikor megdöbbenve meredt rám.

-Deodát Édua. Üdvözöllek.

Meghajoltam. Énea is talpra állt. Hárman álltunk a megrongált fal előtt. Vártuk hogy a por leülepedjen.
Halder is elkezdett ragyogni majd Énea.
A harc csak most kezdődik.

A mellkasból előtörő vér mennyiség miatt elkezdtek potyogni a könnyeim. Hiába szorítottam a sebet, a vér csak folyt és folyt. A látásom elhomályosult aztán kitisztult.
Így nem lehet vége! Így nem hallhat meg!

-Énea ne add fel! Az Istenért ne add fel! Fel ne merd adni!

A nő szája megmozdult és vér folyt ki rajta. Bassza meg! Istenit!

-Azt mondtad végig velem, maradsz! Azt ígérted nem hagyod árván a lányod!

Énea szeméből kifolyt egy könnycsepp. Nem volt fair, amit mondtam. Viszont erőt adhat, hogy még küzdjön.
Egy hatalmas csattanás terelte el minden figyelmem a haldoklóról. Az utca romos végén egy Taxi csapódott egy irodaház oldalába. Halder állt nem messze tőlünk és nem indult el a baleset helyszíne felé segíteni. Értem már. Csapda.

-Halder! Énea meg fog halni, ha nem segítesz neki!

Halder felém fordult. A szemébe szomorúság tükröződött, fájdalommal vegyítve. Minden ott volt abban a ragyogó fehér szempárba.
Felé üvöltöttem. Nem fogadom el, hogy ennyi!

Énea megmutatta, mit kell tennem, hogy közéjük tartozzam. Annyi bökkenővel hogy közéjük tartoztam, de emberek neveltek. Így egy ideig nem voltam tisztába mi miért történik velem.
Énea talált rám kétségbeesésemtől összeomolva a nyílt utcán az esőbe. Sírtam. Tudtam, hogy Magyarországhoz tartozom. Dedrádba. De nem találtam a helyem. Énea egy hét leforgása alatt mindent a helyére illesztett.

Halder egész testéből fény tört elő. Úgy ragyogott, mint a hold. De ez elvárható volt. Hisz az ami. Fény.
És jól tudtam, ha Halder szabadjára engedi az erejét nem sejtet jót. Aztán egy hírtelen jött csapástól átrepült a fejünk fölött egy szabályosan parkoló BMW M6-os autó szélvédőjébe csapódva.

Megrémültem. Énea a vezető haldoklott, Haldert most ütötték ki és Isten tudja milyen sérüléseket szerezhetett. Az emberek elkerülték Szent Johanna utcáját. A nap még nem kelt fel. Az Árny uralkodott, és úgy tűnik nyerésre áll.
Én még nem használtam az erőm. Énea nem várta el hogy katona legyek a harcukba. De ő se láthatta előre, hogy pont a közepébe csöppenek a háborúnak.

Egy félelemtől rettegő nő állt a falhoz lapulva közel hozzám. Felálltam és vértől csöpögő kezemet felé nyújtottam. A farmerom térdénél már tocsogott az anyag.

-Kérlek, segíts.

A nő ajka remegett, nyelt egy nagyot. Ha eddig itt állt jól tudhatta, hogy mi a jó oldalon állunk. Többet nem akartam megszólalni. Nem akartam rákényszeríteni semmire se. Viszont az idő sürgetett.
A nő lassan lépkedett felém, míg végül előttem nem állt. Rettegve nézett a véres kezemre.

-Szorítanád a barátom sebét?

Minden vér kifutott az arcából. Azt hittem el fog ájulni, és amikor lerogyott a térdére még jobban megrémültem. De ő csak előre dőlt és Énea sebére helyezte aprócska törékeny kezeit és szorította.
Ő felnézett rám, és láttam a szemébe, tudja, mire készülök. Láttam az aggódást.

Az utca vége felé néztem. Egy férfi állt türelmetlenül pont az út közepén. Az árny, mint egy sötét légnemű anyag úgy lengte körbe. Fullasztónak találtam. Veszélyesnek. Halálosnak. És gyönyörűnek.
A férfi szeme feketén csillogott. Mint a gyémánt por.
Előre léptem. Takarni akartam a testemmel a mögöttem lévőket. És minél messzebb lenni tőlük, ha esetleg én is úgy járnék, mint Halder annyi pechhel hogy én rájuk esnék.

-Kezdjük!

Nem vártam meg hogy elkapjon. Nekiiramodtam egyenesen a nyílt terep felé. A levegőt nehezen vettem, fájdalmas volt kiegyenesednem. Futás közben egy faág került egyre közelebb hozzám. Már messziről kiszúrtam, és az ötlet, amit hajmeresztőnek gondoltam, véghez akartam vinni. Az utolsó lépésnél lehajoltam, de azzal nem számítottam hogy meg fogok szédülni. Valószínűleg a fejem is jó nagyot koppanhatott a síron, viszont a gerincem minden más fájdalomról elterelte a figyelmem. Az ágat még megfogtam, ami vastagabb volt mint a karom, de az ötletemet nem tudtam megvalósítani. A férfi ütésétől a földre zuhantam és csak feküdtem ott mint a faág.

-Végre megvagy Izma.

-Az én nevem Enéh!

-Ne hazudozz nekem te szuka!

Iszonyatos düh fogott el. Velem így ne beszéljen senki! Kirugtam a férfi alól a lábát, aki üvöltve vágódott el. Nahát, ezt hol tanultam? Figyelmetlen voltam. Így nem vettem észre hogy a férfi hamarabb kapott észbe a csodálkozásból mint én. Az oldalamba rúgott. Örültem hogy nem volt most sír a hátam mögött. Arrébb vágódtam. Az ág még mindig a kezembe szorongattam. A férfi röhögve ért mellém.
Térdre löktem magam, meglendítettem a botot és arcon csaptam vele a férfit. A lendülettől talpra álltam a könyökömmel állkapcson vágtam majd megfejeltem. Hátratántorodtam, de a bot segítségével talpon maradtam. A férfi fél térdre rogyott, a tekintete csodálatot tükrözött.

-Ugyan olyan vagy mint Izma. Harcos természet.

Megpördültem és szembetaláltam magam a nővel, aki ma elkísért a temetőben, és akit csak a sírkőn lévő kép után ismertem fel. És akkor mindenre visszaemlékeztem amit Nagyi mondott. Még ha nem is tudunk róla, de minden lánygyermek megkapja az Izma nevet. Ezért mutatkozott be Izmaként.

-Anya?

Valami végigfolyt a homlokomon és a szempillámra csöppent. Hírtelen kettőt láttam a nőből, aztán elhomályosodott, majd végül megint kitisztult a látásom. A homlokomhoz értem. Vér? Továbbcsúsztattam a kezem a hajamba szántva és megijedtem amikor éreztem egy elég nagy sebet.

-NE!

Anya felém futott, előttem pedig végleg elsötétült minden.

-Nagyi! Meséld el mi történt Izmával végül!
-Édesem, tegnap már elmeséltem. Biztos még egyszer hallani szeretnéd?
Amikor a Nagyi tegnap befejezte a történetet az szomorú volt, én a könnyeimmel küszködtem. Végül is megértettem miért döntött úgy ahogy, Izma.
-Igen. Utoljára hallani szeretném.
Nagyi egy mély levegőt vett, becsukta szemét és hátradölt az ágy háttámlájának.
-Legyen.

Izma felsikított amikor meglátta hogy lánya összecsuklik a füvön a sírok között. Régi sebeit a ruha takarta, de a fájdalmait semmi se tudta enyhíteni. És most a szíve is ugyan úgy fáj. Nem akarja elveszíteni a lányát, akit hároméves kora óta nem látott. Mindig a távolból figyelte, ahogy felcseperedett. Örült hogy a lánya nagyon jószívű családhoz került. De egy idő után megijesztette azoknak hazaérkező egy szem fiuk. A háború egy meggyötört arcú férfit küldött haza, de Izma így is felismerte.
-Eldorf!
Izma hajdani szeretője, akit a nő azért hagyott el, mert a férfi kegyetlen volt. Bántalmazta, erőszakoskodott vele. Izma elszökött előle és egy rövid idő után megismerte a Dédnagypapámat Alont.
Csodálatos kislányuk született. Mielőtt nevet adhattak volna a kislánynak, Alon eltűnt. Izma Álomnak nevezte lányukat.
Aztán egy nap valaki kopogott. Izma akkor a cselédre bízta a lányát, aki elvitte a közeli piacra. Isteni szerencsével. Eldorf rontott a házba. Csúnyán összeverte Izmát, aki a súlyos sérülésektől már mozdulni se bírt. Eldorf megijedt hogy talán megölte a nőt. Kétségbeesésében felgyújtotta a házat. Azt hitte ezzel vége. Csakhogy Izma hatalmas fájdalmai közepette is sikerült kivonszolnia magát az udvarra. Majd eltűnt. Azt hitték meghalt ezért az árván maradt csöpséget örökbe adták.

Álom csak nőtt és nőtt. Izma megkönnyebbült amikor Eldorf megházasodott és elhagyta a házat. Főleg annak örült hogy Álom közeléből eltűnt a férfi. De ez a nyugalom nem sokáig tartott. Álom megházasodott, egy kislánynak adott életet. Alia.
Csakhogy Álom nem akarta hogy anyja neve homályba vesszen. Alia kapott egy második nevet is. Izma. Bekerültek az újságba, Álom elmesélte anyjának tragikus halálát, és akkor Izma tudta. Eldorf fel fog tűnni.
Álom egy nap a temetőbe ment, rózsacsokorral a kezében araszolt a sírok között. Látszott hogy kicsit fél, Izma nem bírta tovább. Előbujt a sírok közül. Álom megijedt, de akkor még nem ismerte fel anyját. Hogy is ismerte volna fel, hiszen Izma megöregedett.
A lány viszont a sírhoz érve felismerte azon lévő képről anyját. Izma el akart mesélni mindent, látta hogy lánya össze van zavarodva, de akkor meglátta az árnyékot, ami egyre közelebb ért Álomhoz és elbújt. Álom annyira összezavarodott hogy elkezdett futni, Izma utána akart menni, de akkor felismerte az alakot. Eldorfon mintha nem fogtak volna az évek. Aztán Izma rájött. Ő nem Eldorf, hanem a fia. Kétségbeesett. Látta hogy a férfi Álom után fut, ő se tett másképp. Aztán beérte őket.

-NE!

Izma a földön fekvő lányához futott, és felsikított bánatában. A lány meredten nézett fel, szeméből kigurult egy csepp könny és anyja kezére folyt. Izma percekig üvöltött fájdalmában. Elvesztette szeretett lányát. A fájdalom, a keserűség, és iszonyatos düh keveredett szívében. Aztán valaki felnyögött nem messze tőlük.
Izma iszonyatos haragra gerjedt. Egy vastag ág volt halott lánya kezében.
Kivette és megindult a hang irányába. A férfi feltápászkodott a földről, de alig tudott megállni a lábán. Izma felismerte Eldorf vonásait a fiatal férfiban.
Hátralendítette a botot, majd keresztülszúrta a férfi szívén.

-Apa.

Egy sír mögül egy aprócska fiú lépett elő és a földön fekvő férfira meredt. Izma nem érzett bűntudatot.

-Elvesztettem akit a világon mindennél jobban szerettem, hát neked is el kellett veszítened azt, aki a világon mindennél jobban szeretett.

 -Enéh, kicsim ne sírj.
-Nagyi... ugye az a fiú, a férfi gyermeke volt akit Izma megölt.
-Igen. Eldorf unokája akit Ifijabb Eldorfnak neveztek el.
Enéh kifújta a levegőt, megtörölte könnyes szemét és megölelte a Nagymamáját.
-Az én kislányom második neve Izma lesz.
A Nagyi megremegett, és kifolyt egy könnycsepp a szeméből.
-Tudom kicsikém. Tudom.

Anya? Nem az nem lehet. De igen! Itt áll előttem! Nem! Egyszerűen csak ráment a félelem és a szomorúság az agyamra! Hiszen ő az! Teljes életnagyságban, ahogy a Nagyi emlékeiben élt!
A gondolataimat nem tudtam helyrerázni. Visszanéztem a sírkőn lévő aprócska képre és megszédültem. Anya van rajta! Mit keres akkor előttem?
Visszanéztem a nőre, de már nem állt előttem senki.
Erőt vettem magamon, talpra szökkentem és futni kezdtem. Nem tudtam hol vagyok. Az a széles földút eltűnt, csak sírok vettek körbe. A temető kapuját se láttam. Átugrottam egyes sírokat, máshol kikerültem őket, de a tempót tartottam.
Hírtelen egy erős kéz ragadta meg a karom. Nem néztem hátra, a rózsákat az erős kéz tulajdonosának arcába vágtam, aki ordítva engedett el. A rózsa töviseit nem szedtem le a rózsákról, ezért se csodálkoztam rajta, miért okozott ekkora fájdalmat egy csokor rózsa. Most már nem csak ijedt voltam és kétségbeesett. A félelem felkúszott a hátamon a tarkómig, a vérnyomásom a magasba szökött, és már csak egy cél vezényelt. Kikerülni a temetőből.
Megörültem amikor egy keskeny bozótos földútra tértem. Egy irányba mehettem rajta és az nem visszafelé vezetett a támadóm karjaiba és anyám szelleméhez. Elkezdtem futni, néha megbotlottam egy-egy nagyobb kődarabba. Nem mertem hátranézni. Csak előre figyeltem, és a szememmel kerestem a széles főldutat. Hírtelen történt minden.
Kibicsaklott a bokám egy kisebb gödörbe lépve és elvágódtam, amikor hátranéztem a férfi aki üldözött már nem tudott se megállni, se átugrani. Gyomorszájon rúgott. Hatalmas csattanással ért földet, egy sírkőbe verve a fejét.
A fájdalom átjárta az egész testemet. Összegörnyedtem és hallgattam a néma csendet. A férfi elkezdett mögöttem mocorogni.
Mély levegőt vettem és felültem. A férfi négykézlábra állt és fogta a fejét. Nem vártam meg hogy teljes mértékben összeszedje magát. Belekapaszkodtam egy sírkőbe, felhúztam magam és a sírok között araszoltam tovább. A farmernadrágom földes lett, a garbómon a gyomromnál egy hiányos bakkancsnyom volt látható.
Egyre gyorsabb tempót vettem fel. Ki lehet ez a férfi? Miért üldöz?
Megálltam hogy egy kicsit kipihenhessem magam. Nem volt jó ötlet. Meglepedt amikor a férfi megjelent előttem. Sikítani akartam, de belém folytotta. Felemelt a torkomnál fogva és eldobott mint egy rongybabát. Egy sírkőbe csapódtam, kettétőrve azt. Feküdtem a síron a kőtörmelékek között és küzdöttem hogy levegőt vehessek. Felkönyököltem és végre oxigénhez jutottam. A köd és a szürkület miatt nem láttam a férfi arcát, aki egyre közelebb ért hozzám. Legurultam a sírrol és mielőtt a férfi megláthatta volna merre megyek, egy másik sír mögé vonszoltam magam.

-Izma, bújj elő!

Szaporán vettem a levegőt, és hallkan. Engem nem Izmának hívnak te állat! Ezt viszont nem közlöm vele, mert akkor felfedem a rejtekhelyem, és ez az elmebeteg még megöl. A férfinak mély, búgó hangja volt. Nyájas, aki tudja hogy mindent megkaphat, de ha felkapja a vizet, akkor nem beszél, inkább harap. Ráadásul a szürkületben is jól kivehettem az alakját. Én is magas vékony vagyok mint Izma óta minden lánygyermek. A maximum száznyolcvan centiméter és én elértem ezt a magasságot. Így nem lehet azt mondani hogy egy aprócska teremtés lennék. De lehet magas vagyok, jó pár férfinál magasabb, viszont ezt a kétméter valahánycentis vadállat túltesz még a fantáziám alkotta, tökéletes pasi magasságán is! Ráadásul nem kevés izom van rajta. A háta olyan széles mint az ólajtó.
Nem mertem mozdulni, de ha továbbra is itt lapulok, meg fog találni. Előrenéztem aztán kicsit elfordultam bal oldalra. Nyílt terep. Sehol egy kripta! Ha gyorsabb lennék mint a férfi és hamarabb érnék el egy olyan pontot, ami eltakaja a további menekülési irányomat, míg a férfi túljut a kriptán, el tudnék tűnni az orra elől.

-Megvagy!
 

Az Őr némán figyelt az ablakból, az üvegen keresztül, a szeme szürkésnek tűnt és rémültnek. Átlépve a kapun a szél feltámadt és száraz faleveleket fújt szembe velem.
Volt rajtam egy farmerkabát, de még azon keresztül is éreztem egy hideg érintést a karomon. Összerezzentem.
A rózsák a kezemben próbálták finom illatukkal csendesíteni a bennem felgyülemlő félelmet. Lépkedtem a régi macskaköveken, bezárt virágárusok mellett haladva, amikor véget ért a macskakő és a továbbiakban a poros földúton kellett volna mennem. Nem mertem lelépni.
A földről a távolba néztem.
A szürkület és a köd rátelepedett a temetőre.
A fákon alig maradtak levelek, a szél a megmaradtakkal játszadozott. A köd még alig ereszkedett a helyre, már nem láttam el az út végéig. A sír hátúl van. Újból lenéztem a földútra és elindultam rajta. Délután öt óra és sehol egy lélek. Mosolyognom kellett. Azért abba nem fogadnék, hogy egy lélek sincs itt. Csak nem látni őket.
Megálltam és fejbecsaptam magam. Még jobban magamra hozom a frászt, amikor így is ki tudnék szaladni a világból, hacsak egy valaki annyit mond "bu"!

-Minden rendben drágám?

Próbáltam visszaverni a lelket magamba.
Oldalra néztem és akkor egy öreghölgy lépett ki a sírok közül. Magas karcsú alakja, ezüstösen fehér vállig érő haja, sápadt arca, hosszú fehér selyemruha mély kivágással. A ruha miatt nem láttam van-e rajta cipő vagy nincs. Felém nyújtotta törékeny kezét és mosolygott. Nem mertem kezet fogni vele, féltem talán kárt teszek benne. De a nő makacsan tartotta tovább. Bal kezembe vettem a rózsacsokrot és a jobbal belecsúsztattam ujjaimat a tenyerébe. Meglepődtem milyen erős a szorítása.

-A nevem Izma.

Meglepődtem a nevén. Ritka női név. 1920-as években volt nagyon gyakori. Ezt is csak onnan tudom, hogy nagymamám azokról az időkről sokat mesélt, és persze érdekelt, ezért minél idősebb lettem, annál mélyebbre furakodtam nagymamám múltjában, míg végül kikötöttünk az ő Dédnagymamájánál. Izmának hívták. Amíg élt a Nagyi, csak Izma szerelmi sztorijait voltam hajlandó esti mesének kérni tőle. Gyönyörű asszony lehetett, szeretetreméltó és bájos.

-Ó... hát...én...én, izé...

-Jaj drágám, csak nem fázol hogy ennyire dadogsz? Várj van itt egy kasmír pulóverem...

-Nem, nem fázok. Az én nevem Enéh, anyukám után.

A nő elmosolyodott eleresztette a kezem és mellém lépett.

-Veled tarthatok? Persze csak ha nem veszed tolakodásnak?

A távolba néztem és azonnal tudtam a választ.

-Persze.

A rózsákat még mindig a bal kezembe tartottam, Izma a jobb oldalamon jött. Szótlanul haladtunk egymás mellett. Nem tudtam igazából jobb, vagy bal oldalt találom meg a sírt, egyszerűen vitt a lábam egyenesen. Mintha tudtam volna az utat. Anyát ide temették el. Egyszer jártam itt a Nagyival. Három éves lehettem amikor váratlanúl eltávozott. Senki nem mesélte el, idősebb koromba se, hogyan hallt meg. Apámat nem ismertem meg. A születésem után eltűnt. A Nagyi sokat mesélt Anyuról. Ő is imádta Izma életének szerelmes történeteit. És hogy mennyire hasonlított rá Anyu!
Hírtelen torpantam meg, mert majdnem ráestem egy sírra. Annyira elmerengtem észre se vettem. hogy letértem az útról. Még mielőtt megfordultam volna, hogy folytassam a keresgélést, arcon csapott a felismerés.
Ragyogóan fehér sírkő, egy elragadóan huncut mosoly a fekete fehér képen.

-Anyu.

Nem kellett megnéznem a sírra vésett nevet. Felismertem. Elöntöttek a gondolataim, a kérdések, hogy még többet tudjak meg róla. De meghalt! És már a Nagymama se tud mesélni róla.

A sírkőre rogytam és a könnyeim záporoztam rá, hangtalanúl, és beszivárogtak a kis résekbe.

-Enéh, drága kislányom.

Zokogva fordultam meg és a felismerés belémnyilalt.

-Anya!

A lagzi további részét egy hatalmas bálteremben tartották. Folyamatosan mászkáló pincérek, táncoló tömeg, részeg menyasszony és morcos anyósok, majdnem részeg koszorúslányok. Farkas a friss férj próbálta részeg feleségét kijózanítani. Egy pincér pont a menyasszony elé tartott egy lavórt, amit Dália fel is avatott. Azért olyan részeg nem akarok lenni. Odamentem melléjük és próbáltam letérdelni a ruhában. Hallottam hogy szakad valami, de nem törődtem vele.

-Jól vagy Dália?

-A citrom bántotta a gyomrom. Ja most már igen. Még mielőtt rajtam kívül bárkinek bántaná a citrom a gyomrát, hogy ne tudjon figyelni, széttörnél egy vázát?

Szerintem olyan meglepett arcot, még életemben nem vághattam, mint most.

-Biztos hogy a citrom nem csak a gyomrodat bántotta?

-Létezik egy olyan hagyomány, hogy ahányfelé törsz egy vázát, annyi ideig lesz együtt a friss házaspár.

-És ezt pont tőlem kéred?

-Te vagy a legközelebbi rokonom. Szeretlek és tudom, hogy meg tudod tenni. Csak a földhöz kell vágni. Vagy a falhoz. Esetleg egy nem tetsző személyhez... Jó jó látom milyen csúnyán nézel, azért ne hozzám vágd, ha lehet.

Feladóan feltartottam mind a két kezem és megöleltem Dáliát. Persze hogy számíthat rám. Eltörök egy vázát, aztán felveszem a nyúlcipőm, mivel két pincér is megpróbált már felcsípni. A részeg fotóst nem számítom közéjük, mert már magáról se tud nem hogy rólam.

Dália felállt és a járását figyelve, tényleg nem lehetett nagyon részeg. Tök egyenesen megtalálta a színpadot, ahol az élőzenekar igazi lagzis számokat játszottak, és beleszólt a mikrofonba. Megköszönte hogy eljöttünk, mondott pár kedves szót Farkasról, aztán elkezdett mesélni a hagyományról. Kezdtem izgulni. Lehet magas vagyok és vékony, így lesz szerencsém széttörni a vázát legalább félbe, de viszont egy deka izmom nincs. Akkor tértem magamhoz, amikor mindenki felém fordult és elkezdtek tapsolni. Csak egy váza, ugyan már, mi az nekem.

Dália a hátam mögé mutatott, én pedig olyan lelkesen fordultam hátra, hogy amikor megláttam a vázát, a mosoly még mindig ott volt az arcomon, pedig belül már visítottam. Legalább a derekamig ért. Dália mellém állt és lelkesen megragadta a karom.

-Törd nagyon sokfelé.

-Kisebb nem volt? Esetleg akkora, hogy fel tudjam emelni?

-A nagy váza több darabra törik.

Lehajtottam a fejem és közelebb léptem a vázához. Ha így emelem fel és vágom a földhöz, két darabra se törik. A váza mögé néztem és megláttam a megoldást. Felhúztam a ruhát addig, hogy magas sarkúba fel tudjak lépni az asztalra, úgy hogy a ruha ne szakadjon szét rajtam.

-Khm pincérfiú. Feladná a vázát?

A srác bólintott és vigyorogva adta a kezembe, a legalább öt kilós vázát. Magam mellé raktam és lenéztem a tömegre.

-Szerintem álljanak hátrébb.

Azonnal engedelmeskedtek. A kontyba fogott hajam szétjött, így pár tincsem a szemembe lógva gátolt a látásban. Aztán csatt. Ledobtam a vázát az asztalról, ami a kőpadlóról visszapattant és a fotós felé szálguldott. A pincérfiú mentette meg a fotóst, lerántotta a földre, majd kettejük felett a falba csapódott a váza és nagyon kicsi darabokra tört szét.

A néma csöndet a pincérfiú nevetése törte meg. Kezdem megkedvelni.

Lemásztam az asztalról és Dáliához léptem.

-Szerintem örökre együtt maradtok.

-Míg a halál el nem választ.

Jöttünk ki a templomból egy rokonom esküvőjéről és körbepillantottam. Elég nagy volt a tömeg, de senki se engem csodált hanem a menyasszonyt. Örök hála érte rokon. Hátatfordítottam a tömegnek és megigazítottam a melleimet a vörös selyemruhába, ami alá nem lehet se melltartót se bugyit felvenni. Ér egy kis hideg és üveget tudnék karcolni. Visszafordultam a tömeg felé és rögtön egy pezsgőspoharat nyomtak a kezembe.

-A menyasszony azt szeretné hogy a két koszorúslánnyal készüljön egy közös fotó.

Megértettem az utasítást és célirányosan egy nagyabroncsos fehérruhás, vöröshajú menyasszonyt kezdtem el keresni a tömegben. Pár másodperc alatt megtaláltam. Nem volt nehéz mindenki őt vette körbe.

-Van pezsgő, itt a másik koszorúslányod lövetünk pár képet?

-Jaj feleség vagyok! Franciska el bírod ezt hinni?

-Hát nem tudom. Nekem elég bizonyíték ez a fehér ruha, a templomi ceremónia és a hátam mögött álló férjed.

Dália elnevette magát és kivonszolt engem és a másik koszorúslányt a tömegből. A fotós enyhén be volt csiccsentve, viszont azzal győzködött mindenkit, hogy ilyenkor készíti a legjobb képeket.

-Hölgyeim háromig számolok. Egy... kettő...három...

És ebben a pillanatban két galamb is lepottyantotta a fotóst. A pezsgőt félre nyeltem, de ami még a számba maradt autómatikusan a fotósra került. Nem bírtam elégszer bocsánatot kérni, de amennyire részeg volt ő végig azt állította nem az én hibám, azt is a galambok csinálták. A végén ráhagytam.

Dália tartotta a cigit a kezében amikor Farkas a férje odajött hozzánk.

-Nem dobod el a csokrod?

-Oh tényleg. Jelöljük ki a következő menyasszonyt.

Dália felállt a templom elé a legfelső lépcsőfokra, mi lányok pedig a háta mögé. Valahogy rossz sejtésem volt, hogy nem csak a csokor van a kezében hanem a cigi is. A lendítés következtében a cigi hozzáért egy rózsasziromhoz ami lángra kapott. A következő pillanatba már csak annyit láttam hogy hátbavágta vele a fotóst. Dália mellé lépegettem és lenéztem a döbbent fotósra aki a szénné éget csokrot vizslatta.

-Hát legalább nem lehet unalmasnak nevezni az esküvődet.

-És még nincs vége.

Egy kicsit nyűgösködtem a suliba és az a tény, hogy minimum két osztálytársamat megfejeltem volna, ráébresztett, ha valaki hozzám mer szólni még a torkát is szét tudnám harapni az illetőnek/ illetőknek. Közveszélyessé nyílvánítottam magam, miközben büszke voltam, hogy pont délben vérontás nélkül sikerült túlélnem a napot és kilépnem a kapun. A Faraktár úton egy zebra állított meg ahol pont piros volt a lámpa.

Lenéztem a szoknyámra és megörültem hogy nem sikerült megnyújtanom.

-Cicus!

A földet nézve próbáltam felmérni a terepet, hány láb van még körülöttem. Aha egy férfié. Felnéztem, de az éppen telefonált. Szóval nem ő volt. A zebra túloldalán se állt senki. Ezt most behaluztam?

-Csini a szoknyád!

Az úttesten a legelső kocsiban egy középkorú férfi hajolt ki az ablakon és nyálcsorgatva nézett engem. Ó szentséges gyöngyházkapu! Miért velem történik ez?

Kapj zöldet! Kapj zöldet! Menj már melegebb éghajlatra! Kapj zöldet! Kapj zöldet!

-Micsoda test!

Itt lett vége minden türelmemnek és emberi érzésnek. Szerintem a sors is azt akarta hogy belenyúljak a szoknya zsebébe és megtaláljam a kerek rágót aminek a csomagolásán egy teve van hátúlról megközelítve a heréit mutogatva. Teve töke rágó. Ötletes. A fickó zöldet kapott, én meg még pont tarkón tudtam dobni vele. A kocsi lefékezett, majd elég sebesen tovagurult. 

Egy pont ide mert nem sikerült balesetet okoznom. Oldalra néztem és a férfi aki mellettem állt még mindig a mobilján beszélt, viszont a látottak biztos lesokkolták. Tartotta a mobilját a füléhez miközben nyitott szájjal rám meredt.

Elvigyorodtam és egy vállrándítással le akartam tudni, de azért hozzátettem:

-Hoppsz. Kicsúszott a kezemből.

Majd átsétálltam az úttesten.

A nyári forróság le tudott volna ütni a lábamról, de én sikeresen talpon maradtam. A buszmegállóba hírtelen összeesni nem valami remek ötlet. Hát még ha nézők is vannak körülöttem. Összeszedtem minden akaraterőmet hogy a betonról az úttestet figyelve hatalmas drukkba kezdjek.

Gyere már! Gyere, gyere gyere!

Hol a buszom? Az akaraterőm nem végtelen. Izzadok és...jujj ez az én illatom? Jaaa nem ez a mellettem lévő kukából jön. Remek, annyira meleg van hogy a kukába dobott zacskók rájöttek, nekük is olyan bűzt kell árasztaniuk mint egy oszló tetemnek. Most már két dolog miatt is eszméletemet veszthetem.

1. A nyári hőségtől ami szép lassan ráolvaszt a betonra ( árnyékban állok a szentségit!)

2. A kuka tartalma, ami harminc fokos hőség hatására nem túl kecsegtető illatokat áraszt magából.

Hírtelen egy trolibusz állt meg előttem. Annyira csábító volt hogy majdnem felszálltam rá, de aztán letettem róla. Ha ez a két ok nem öl meg majd a Segner térről hazafele sétállgatás biztos. A troli bezárta ajtóit és megláttam a tükörképemet.

Szénakazal a fejemen, csillogó homlok és kétségbeesett elhomályosúlt tekintet.

Kifújtam a pár percig magamba tartott levegőt és megmosolyogtam a látványt. Lefosott kilóméterkő.