Az Őr némán figyelt az ablakból, az üvegen keresztül, a szeme szürkésnek tűnt és rémültnek. Átlépve a kapun a szél feltámadt és száraz faleveleket fújt szembe velem.
Volt rajtam egy farmerkabát, de még azon keresztül is éreztem egy hideg érintést a karomon. Összerezzentem.
A rózsák a kezemben próbálták finom illatukkal csendesíteni a bennem felgyülemlő félelmet. Lépkedtem a régi macskaköveken, bezárt virágárusok mellett haladva, amikor véget ért a macskakő és a továbbiakban a poros földúton kellett volna mennem. Nem mertem lelépni.
A földről a távolba néztem.
A szürkület és a köd rátelepedett a temetőre.
A fákon alig maradtak levelek, a szél a megmaradtakkal játszadozott. A köd még alig ereszkedett a helyre, már nem láttam el az út végéig. A sír hátúl van. Újból lenéztem a földútra és elindultam rajta. Délután öt óra és sehol egy lélek. Mosolyognom kellett. Azért abba nem fogadnék, hogy egy lélek sincs itt. Csak nem látni őket.
Megálltam és fejbecsaptam magam. Még jobban magamra hozom a frászt, amikor így is ki tudnék szaladni a világból, hacsak egy valaki annyit mond "bu"!
-Minden rendben drágám?
Próbáltam visszaverni a lelket magamba.
Oldalra néztem és akkor egy öreghölgy lépett ki a sírok közül. Magas karcsú alakja, ezüstösen fehér vállig érő haja, sápadt arca, hosszú fehér selyemruha mély kivágással. A ruha miatt nem láttam van-e rajta cipő vagy nincs. Felém nyújtotta törékeny kezét és mosolygott. Nem mertem kezet fogni vele, féltem talán kárt teszek benne. De a nő makacsan tartotta tovább. Bal kezembe vettem a rózsacsokrot és a jobbal belecsúsztattam ujjaimat a tenyerébe. Meglepődtem milyen erős a szorítása.
-A nevem Izma.
Meglepődtem a nevén. Ritka női név. 1920-as években volt nagyon gyakori. Ezt is csak onnan tudom, hogy nagymamám azokról az időkről sokat mesélt, és persze érdekelt, ezért minél idősebb lettem, annál mélyebbre furakodtam nagymamám múltjában, míg végül kikötöttünk az ő Dédnagymamájánál. Izmának hívták. Amíg élt a Nagyi, csak Izma szerelmi sztorijait voltam hajlandó esti mesének kérni tőle. Gyönyörű asszony lehetett, szeretetreméltó és bájos.
-Ó... hát...én...én, izé...
-Jaj drágám, csak nem fázol hogy ennyire dadogsz? Várj van itt egy kasmír pulóverem...
-Nem, nem fázok. Az én nevem Enéh, anyukám után.
A nő elmosolyodott eleresztette a kezem és mellém lépett.
-Veled tarthatok? Persze csak ha nem veszed tolakodásnak?
A távolba néztem és azonnal tudtam a választ.
-Persze.
A rózsákat még mindig a bal kezembe tartottam, Izma a jobb oldalamon jött. Szótlanul haladtunk egymás mellett. Nem tudtam igazából jobb, vagy bal oldalt találom meg a sírt, egyszerűen vitt a lábam egyenesen. Mintha tudtam volna az utat. Anyát ide temették el. Egyszer jártam itt a Nagyival. Három éves lehettem amikor váratlanúl eltávozott. Senki nem mesélte el, idősebb koromba se, hogyan hallt meg. Apámat nem ismertem meg. A születésem után eltűnt. A Nagyi sokat mesélt Anyuról. Ő is imádta Izma életének szerelmes történeteit. És hogy mennyire hasonlított rá Anyu!
Hírtelen torpantam meg, mert majdnem ráestem egy sírra. Annyira elmerengtem észre se vettem. hogy letértem az útról. Még mielőtt megfordultam volna, hogy folytassam a keresgélést, arcon csapott a felismerés.
Ragyogóan fehér sírkő, egy elragadóan huncut mosoly a fekete fehér képen.
-Anyu.
Nem kellett megnéznem a sírra vésett nevet. Felismertem. Elöntöttek a gondolataim, a kérdések, hogy még többet tudjak meg róla. De meghalt! És már a Nagymama se tud mesélni róla.
A sírkőre rogytam és a könnyeim záporoztam rá, hangtalanúl, és beszivárogtak a kis résekbe.
-Enéh, drága kislányom.
Zokogva fordultam meg és a felismerés belémnyilalt.
-Anya!
