Anya? Nem az nem lehet. De igen! Itt áll előttem! Nem! Egyszerűen csak ráment a félelem és a szomorúság az agyamra! Hiszen ő az! Teljes életnagyságban, ahogy a Nagyi emlékeiben élt!
A gondolataimat nem tudtam helyrerázni. Visszanéztem a sírkőn lévő aprócska képre és megszédültem. Anya van rajta! Mit keres akkor előttem?
Visszanéztem a nőre, de már nem állt előttem senki.
Erőt vettem magamon, talpra szökkentem és futni kezdtem. Nem tudtam hol vagyok. Az a széles földút eltűnt, csak sírok vettek körbe. A temető kapuját se láttam. Átugrottam egyes sírokat, máshol kikerültem őket, de a tempót tartottam.
Hírtelen egy erős kéz ragadta meg a karom. Nem néztem hátra, a rózsákat az erős kéz tulajdonosának arcába vágtam, aki ordítva engedett el. A rózsa töviseit nem szedtem le a rózsákról, ezért se csodálkoztam rajta, miért okozott ekkora fájdalmat egy csokor rózsa. Most már nem csak ijedt voltam és kétségbeesett. A félelem felkúszott a hátamon a tarkómig, a vérnyomásom a magasba szökött, és már csak egy cél vezényelt. Kikerülni a temetőből.
Megörültem amikor egy keskeny bozótos földútra tértem. Egy irányba mehettem rajta és az nem visszafelé vezetett a támadóm karjaiba és anyám szelleméhez. Elkezdtem futni, néha megbotlottam egy-egy nagyobb kődarabba. Nem mertem hátranézni. Csak előre figyeltem, és a szememmel kerestem a széles főldutat. Hírtelen történt minden.
Kibicsaklott a bokám egy kisebb gödörbe lépve és elvágódtam, amikor hátranéztem a férfi aki üldözött már nem tudott se megállni, se átugrani. Gyomorszájon rúgott. Hatalmas csattanással ért földet, egy sírkőbe verve a fejét.
A fájdalom átjárta az egész testemet. Összegörnyedtem és hallgattam a néma csendet. A férfi elkezdett mögöttem mocorogni.
Mély levegőt vettem és felültem. A férfi négykézlábra állt és fogta a fejét. Nem vártam meg hogy teljes mértékben összeszedje magát. Belekapaszkodtam egy sírkőbe, felhúztam magam és a sírok között araszoltam tovább. A farmernadrágom földes lett, a garbómon a gyomromnál egy hiányos bakkancsnyom volt látható.
Egyre gyorsabb tempót vettem fel. Ki lehet ez a férfi? Miért üldöz?
Megálltam hogy egy kicsit kipihenhessem magam. Nem volt jó ötlet. Meglepedt amikor a férfi megjelent előttem. Sikítani akartam, de belém folytotta. Felemelt a torkomnál fogva és eldobott mint egy rongybabát. Egy sírkőbe csapódtam, kettétőrve azt. Feküdtem a síron a kőtörmelékek között és küzdöttem hogy levegőt vehessek. Felkönyököltem és végre oxigénhez jutottam. A köd és a szürkület miatt nem láttam a férfi arcát, aki egyre közelebb ért hozzám. Legurultam a sírrol és mielőtt a férfi megláthatta volna merre megyek, egy másik sír mögé vonszoltam magam.
-Izma, bújj elő!
Szaporán vettem a levegőt, és hallkan. Engem nem Izmának hívnak te állat! Ezt viszont nem közlöm vele, mert akkor felfedem a rejtekhelyem, és ez az elmebeteg még megöl. A férfinak mély, búgó hangja volt. Nyájas, aki tudja hogy mindent megkaphat, de ha felkapja a vizet, akkor nem beszél, inkább harap. Ráadásul a szürkületben is jól kivehettem az alakját. Én is magas vékony vagyok mint Izma óta minden lánygyermek. A maximum száznyolcvan centiméter és én elértem ezt a magasságot. Így nem lehet azt mondani hogy egy aprócska teremtés lennék. De lehet magas vagyok, jó pár férfinál magasabb, viszont ezt a kétméter valahánycentis vadállat túltesz még a fantáziám alkotta, tökéletes pasi magasságán is! Ráadásul nem kevés izom van rajta. A háta olyan széles mint az ólajtó.
Nem mertem mozdulni, de ha továbbra is itt lapulok, meg fog találni. Előrenéztem aztán kicsit elfordultam bal oldalra. Nyílt terep. Sehol egy kripta! Ha gyorsabb lennék mint a férfi és hamarabb érnék el egy olyan pontot, ami eltakaja a további menekülési irányomat, míg a férfi túljut a kriptán, el tudnék tűnni az orra elől.
-Megvagy!
